Takáts Pál 2026. július 31-én a Sár-hegyről indulva, Ozone Enzo 3 ernyővel új rekordot állított fel:
- Országos és nemzeti szabad FAI háromszög rekord: 235,7 km (korábbi: Varga Ábel, 185,5 km, 2022.08.05.)
log: https://www.xcontest.org/hungary/repulesek/reszletei:PalTakats/31.07.2026/08:45
Takáts Pál beszámolója
Ábel kedden keresett meg, hogy jó idők jönnek. Kb. 6 éve beszéltünk róla, hogy jó lenne együtt repülni, de ez azóta nem jött össze. Én ekkor Tirolban voltam, és az egész projekt logisztikája elég terhesnek ígérkezett, de aztán végül rávettem magam. Kb. 1000 km és egy várvölgyi kitérő után csütörtök este értem haza, összeraktam a cuccom, és másnap reggel 6:50-kor Ábel felvett, és úton voltunk a Sár-hegyre. Még viccelődtünk is, hogy bizony ez jó korai indulás, talán be is néztük, és inkább aludhattunk volna egy kicsit tovább. De Ábel elképzelte, hogy poén lenne, ha mire a többiek odaérnek, mi már lennénk tekerve. Egy pékség érintésével korán oda is értünk, szerintem én legalább 20 éve nem jártam ott, nosztalgikus érzés volt.
Az M-es Enzóhoz járt kb. 14 kg ballaszt is, a végére kicsit émelyegve, de 9:30-ra felballagtunk. Ekkor már lehetett érezni, hogy vannak termikus befújások, és madarak is emelkedtek, úgyhogy előkészültünk. Ábel tervezett egy taskot, azt beolvastam. Érkeztek a többiek is, amiről viszont lemaradtam, hogy a start előtti utolsó pillanatban a Kornél azt el is küldte a nevünkben céltáv-kísérletként. Az úton beszélgettünk arról, hogy szerintem itthon sokkal korábban is lehetne startolni, de senki sem meri megpróbálni, főleg ilyen gyenge szélben. Na, ebben végre valahára találtam egy partnert, aki kész egy ilyen napot bebukni, de a nagy cél érdekében be meri vállalni, ezért is nagy köszönet!
A Kékes fölött már épült az első kumó, és 10:45-kor bele is ugrottunk egy befújásba, ami lejtőzni biztosan nem volt elegendő, de bíztunk benne, hogy ketten majd valahogy megoldjuk. Egyébként már legalább fél órával korábban is voltak hasonló, sőt akár még erősebb ciklusok is. Én jobbra, Ábel balra, ő meg is festette, és a hegy fölé kerülve egy meglepően jó 2-3-as emeléssel indultunk, ami nagyon bizalomgerjesztő volt. Utána a Mátra elővonulatain konzervatívra vettük, mert a terep és a nagy erdőségek miatt biztosra kellett menni, hogy a közeli felhők alá jó pozícióba érjünk be. Ekkorra már a teljes főgerinc fölött kumók voltak, és a távolban is kezdtek megjelenni. Hamar nyilvánvaló lett, hogy nagyon óvatosnak kell lennünk a 2900-as limit betartásához.
Ezután óriási siklások következtek, és folyamatosan szuper termikeket találtunk. Nagyon szorosan, olajozott csapatként mentünk együtt, és úgy tűnt, hogy egy hullámhosszon vagyunk, viszont egy idő után az elején még működő rádiókapcsolatunk megszűnt, ami sajnos nagy hátrány volt. Az első fordulópontnál kék volt az ég, de megpróbáltuk minél inkább tartani az egyenes vonalat az ÉK-i pont felé. Salgótarjánnál egy ciklust jobban sikerült elcsípnem, és sokkal magasabbra kerültem. A felhők kicsit délebbre voltak, de olyan jól néztek ki, hogy abból a magasságból nem mertem bevállalni, mert konkrétan „túl jó” felhőút volt, és tőle északra is voltak különálló kumók, emiatt rizikósnak láttam a légtér elkerülését, és szerettem volna tartani az egyenesebb vonalat is. Ábel viszont lentről mehetett arra, ami az ő repülésének a leggyorsabb szakaszává vált, és parkettán ment emelkedve kb. 20 km-t. Én pont a Cserhát erdősége elején „beragadtam”, mert csak egy 2-es liftet találtam, miközben már bőven 4-5 méterek voltak. Igyekeztem, ahogy tudtam.
A fordulópont közelében kereszteztük egymás útját, ahol a műszerről le tudtam olvasni, hogy 6 km hátrányban vagyok. Ekkor délután három óra, a harmadik szárra tekintve bombaidő volt, és 30-as átlaggal a hátunk mögött én nagyon korainak éreztem a visszafordulást. Ábel céltudatosan követte a tervet, és sajnos nem tudtunk kommunikálni. Nem tudván, hogy nekem is kiírták a céltávot, 100 méterrel elrepültem a cilinder mellett, még néztem is, de a mögötte lévő felhőút érdekelt, hogy tágítsak. Gondoltam, jó lenne, ha már ezzel meglenne a 200-as háromszög, és az Alföldre való tágítás már csak bónusz lenne.
Nekem itt volt egy nagyon hosszú, fordulók nélküli oda-vissza a felhők alatt, aztán a Bükk északnyugati oldalát vettem célba. Ott végig olyan jó felhők voltak, hogy nem nagyon mertem 2000 méter fölé emelkedni, mert addig jól mentünk, hogy nagyon nem szerettem volna az utolsó száron hibát véteni. Ez a defenzív hozzáállás bizonyosan lassított valamennyire, de biztosra akartam menni. Bélapátfalva után értem a felhők végére, na, ott már ki akartam maxolni a magasságot, mert előttem nagyon kevés és kicsi felhők maradtak csak. Szerettem volna maximális magassággal kisiklani a síkabb vidékre, úgyhogy fel is mentem 2800-ra, és célba vettem egy távoli kumót, mire pont felettem kezdett el épülni a következő, és emelt mindenhol, aminek parkettázva billegtetős és végül spirálizós menekülés lett a vége. Mivel nem tudhattam, mi lesz a síkságon, és festék sem volt, ezért nagyon konzervatívan, trimmen sikladozva vágtam neki, végig szuper siklószámmal.
Nagyon szerettem volna zárni a háromszöget, de délután 5 óra révén tudtam, hogy ebből még bármi lehet, úgyhogy a minél magasabban maradást helyeztem előtérbe. Két éve augusztusban már volt olyan, hogy hátszeles távon 19:44-kor szálltam le, ez volt a fejemben. A detki bányák közelében végre valahára megláttam az Ata–Pepó párost a levegőben, akik ugyanúgy a déli tágításon dolgoztak. Ennél jobb időzítés nem is lehetett volna, nagy volt az öröm, és gyorsan tudtam is hozzájuk csatlakozni. Csak reméltem, hogy ők is megkockáztatják a továbbrepülést, mert nagyon jó gyogyis körülmények voltak. Tekertünk mindent, amit lehetett, és itt már visszajött a délkeleties szél, ami kb. pont hátszelet jelentett vissza a starthely felé. Feldolgoztam magam Atához, és előrementem, hogy húzzam őket magam után, de az utolsó siklásból rendesen megsüllyedtünk, és amikor láttam, hogy mögöttem fordul, én is ezt tettem. A végére nagyon kellett még egy utolsó termikbe besodródni, ami meg is lett, és úgy beindult, hogy azzal is ki lehetett volna tekerni az űrbe. A hegyig gyakorlatilag végig tartott, magasan értem be, és ott szerintem még sötétedésig lehetett volna gyogyizni.
Persze már sosem tudjuk meg, de valószínűleg egy bő fél óra még lett volna a napban, és mivel visszafelé hátszélben jöttünk, elméleti síkon akár 250 km is benne volt, főleg a gerecsei kis „hibám” nélkül. De jobb volt a békesség így, mint egyedül vállalni és kikoppanni. 8 óra feletti időtartam az itthoni leghosszabb számomra, már-már igazi brazíliai érzés volt, de mivel élveztem, ezért gyorsan elment az idő. Hihetetlenül emlékezetes repülés volt, szép és többnyire ismeretlen tájak felett, Ábel szerint is a valaha átélt legjobb magyarországi napon. Kár, hogy elszakadtunk, de legalább láttuk, hogy jól össze tudunk játszani. Köszi neki még egyszer a motivációt, a fuvart, meg a tervezést, hogy végig kb. hátszelünk legyen, nektek meg a sok gratulációt.
Fotók: Takáts Pál