Az első két bekezdés háttérsztori, ha valakit csak a repülés érdekel, nyugodtan ugorja át az érzelgős részeket.
Onnan kell indítanom a sztorit, hogy az előző hetet egy távrepülő túrán töltöttük az Alpokban, ahol igen kemény kondíciók mellett repült a csapat nagyokat az Annecy környéki csipkézett gerincek fölött. Nekem viszont annyira diszkomfortosak voltak a körülmények, hogy napról napra egyre rosszabbul repültem, mígnem egy béna völgyszeles leszállásnál oda is zúztam a térdem. Ismerve magam és a határaimat, nem lepődtem meg a megtorpanásomon, és nem is kenődtem el – majd jövőre a haladó helyett kipróbálom inkább a kezdő tábort –, de mivel itthon sem repültem sokat idén, elkezdett motoszkálni bennem, hogy egyáltalán tudok-e még repülni, vagy már talán az egész nem megy.
A másik fontos szál, hogy az elmúlt 1-2 évben kialakult egy szuper csajos siklóernyős közösség, akikkel egymást támogatva próbálunk fejlődni. Ezért a közösségért nagyon hálás vagyok. A távrep túrán is sokan voltunk lányok, és úgy jöttünk haza, hogy majd itthon folytatjuk a közös repcsiket, nagy tervekkel.
No és akkor a repcsi:
Jó előre láttuk már, hogy jó nap ígérkezik: bár kék nap lesz, de nulla szél, magas alappal – megyünk. Tami, Adél, Flóra és én kezdtünk el szervezkedni, és már a tervezésnél a női FAI céltáv lebegett a szemünk előtt. Flórának sajnos végül közbejött egy munka, így hárman indultunk neki a napnak.
Az alapos tervezés ellenére végül elég hektikus lett a start előtti időszak. Szanaszét elemeztük a modelleket, szerveztük a csőrlést, néztük, hogy merre menjünk, merre legyen a leghosszabb szár, aztán amikor már kész volt minden, észrevettük a katonai légteret, úgyhogy újraterveztünk mindent a Dunától nyugatra. Asszem, én már ebbe is jól elfáradtam.
A reptérre érve meglepően erős déli áramlás fogadott minket, amitől azonnal elbizonytalanodtam. Aztán megjelentek Zsoltiék nagy FAI terveikkel, ettől megnyugodtam, hogy nem néztük be teljesen a meteót, csak a meteo nézte be a napot. A széltérkép bőven 10 feletti értékeket mutatott, ezért a háromszög tervét hurokra cseréltük. Közben Figyuék beszéltek a katonákkal, akik engedélyt adtak 8000 lábig (kb. 2400 m), így az utolsó pillanatban visszatettük az útvonalat a Dunától keletre. Mire mindezzel végeztünk – főként Adél és Tami, én addigra már bármivel kibékültem volna –, a „nagyok” elstartoltak. Nekik is 12-15-ös szelet mutatott a műszer. Már a Balcsit terveztük B tervnek, de megbeszéltük, hogy előbb rápróbálunk a hurokra.
Én startoltam elsőként – ezúton is köszi Bálintnak a biztonságos csőrlést! Nagyon szerencsés voltam, hogy rögtön megfogtam egy jó termiket, amivel 1800-ig tekertem. Ez fejben teljesen meghatározta a napomat. Adél és Tami sajnos beragadtak alacsonyabban. Adél ennek ellenére inkább tovább csúszott velem bízva a következő termikben, Tami pedig visszament a fasor fölé még magasságot gyűjteni.
Hittem a napban, és abban is, hogy hamarosan összeállunk. Közben újra felmerült a Balcsi ötlete, de addigra – valószínűleg az első termikben szerzett pozitív élmények miatt – én már teljesen elköteleződtem a hurok mellett. A szél sem volt vállalhatatlan, rádióztam is, hogy szerintem ez egészen fasza, nem reménytelen. Tami viszont egy nagy küzdelem után leszállt, és nem akart újra próbálkozni. A rádióban az is elhangzott, hogy Erő Zsoltiék is visszafordultak, mert gyenge fos az idő, én mindeközben Szakmárnál pofátlan módon 3-4-gyel emelkedtem, ahol Adél is végre magasra tekert.
Innentől nem volt B opció. Arra kellett figyelni, hogy időben kiszálljunk a termikekből, nehogy 2400 fölé menjünk. A következő komoly emelés Kecelnél jött, Adéllal egymást szem elől tévesztve, de folyamatos rádiókapcsolatban, a város két oldalán tekertünk ki, majd együtt indultunk tovább. Erős emelések mellett brutál leáramlások is voltak. Egy -5-ös süllyedés után már azt hittem, leszállok, de a napelempark megmentett. Adél nem sokkal később becsippantotta a kiskunhalasi fordulópontot, és egy kicsivel később én is elértem a cilindert.
Fél 5 volt, tudtam, hogy lassúak vagyunk, de valahogy biztos voltam benne, hogy visszafelé sokkal könnyebb lesz. A fordulópontnál nem voltunk magasan, láttam is, ahogy Atáék pakolják a csörlőt. Szerencsére ismét jó helyen találtam emelést, ami elég volt a hazafelé induláshoz. Sajnos Adél kicsit hátrébb, alacsonyan talált valamit, amivel nem érezte biztonságosnak a sodródást az erdő és a vezetékek között, így az emelést elengedve leszállt. Egyedül maradtam, amit nagyon sajnáltam, mert tudtam, eddig tartott a neheze, most jöhet talán a méznyalás.
Ekkorra fizikailag már eléggé elfáradtam. Éhes voltam, de nagyon nem kívántam a gyümölcspépet, sem a gyümölcsszeleteket, émelyegtem, a kontaktlencsém kiszáradt, amitől elég homályosan láttam csak, ráadásul a nap is egyre kellemetlenebbül sütött szembe.
Abban igazam lett, hogy a visszaút sokkal könnyebb volt. Nem voltak brutál süllyedések, sok helyen simán tartott a kurzus, nem kellett különösebben helyezkedni, lehetett menni toronyiránt, és Kecelig volt néhány jó emelés is. Utána már inkább csak hosszú siklások következtek.
A vége elég izgalmas lett. A szememet dörzsölgetve hunyorogtam, hogy vajon hány méteren érem el a cilindert, a műszeren -200 és +200 között minden is volt azon a sikláson… Félgyorsítón, a kezemet bedugva a pondróba mantráztam: jól van, nincs kezem se, így jobban kell siklanom, csippanj, légyszi, jöjjön még valami… Bíztam benne, hogy Kalocsánál lesz még egy kis feláramlás, minimálisan volt is. A reptér felé még mindig el tudtam magam képzelni a fasor külső oldalán kikoppanva, aztán egyszer csak bizonyossá vált, hogy átérek a fák fölött. Becsippant a cilinder, kicsit sikongattam örömömben.
Láttam, ahogy Laci épp befordul a reptérre az autóval, integettem, mint a bolond, a leszállásra meg annyira nem koncentráltam, hogy végül ügyetlenül bedetonáltam a nulla szélben.
Nagyon hálás vagyok Taminak, amiért nyomatja a rekordrepüléseket, és beszippant engem is ezekbe a helyzetekbe – magamtól nem jutott volna eszembe céltávot kiírni. Adélnak pedig a korábbi és a repülés közbeni javaslataiért, a figyelméért és az együtt repülésért. Amikor a COVID idején hónapokon át online coacholt azzal a céllal, hogy erősödjek az optimális risk managementben (aka ne parázzak már annyit a levegőben), beszéltünk róla, hogy egyszer majd össze kéne hozni egy közös repülést is. Ha akkor valaki azt mondja, hogy amikor ez végre megvalósul, az egy rekordrepülés lesz nekem, valószínűleg jól kinevetem.
A goalból nagyon hiányoztak a lányok. Az Annecy-ben megtépázott lelkem sérelmeire viszont jelentem, hatásos gyógyír volt ez a repcsi.
