„Nincs kéz, nincs csoki!”
Aki látta az Életrevalók című francia filmet az tudja miről beszélek. 😊 Aki nem, annak ajánlom, hogy nézze meg! Szerintem szenzációs. Ebben a filmben van az a jelenet, amikor az amúgy siklóernyőzésben megsérült és kerekesszékbe kényszerült főszereplő elviszi siklóernyőzni az ápolóját.
Ahogy elemelkednek és eléjük tárul a táj és megszólal Michael Bublé feldolgozásában a Feeling Good című dal, az valami zseniális. Legalábbis számomra annyira megkapó volt, hogy megszületett bennem a gondolat, hogy ezt mindenképpen ki kell próbálnom.
Internet…, Google…, kupon, és jelentkeztem egy 10 alkalmas siklóernyős oktatásra a 2SE-hez.
Azt hiszem mondhatom, hogy első látásra, vagy inkább első kutyázásra szerelem volt. Ugyan még össze-vissza húzkodtuk az ernyőt a 40 fokos hőségben, ami mindent csinált csak nem repült, de én tudtam, hogy ezt imádni fogom.
Na és az első elemelkedés Máriahalomról. Most már csak mosolygunk rajta, de akkor óriási élmény és adrenalin bomba volt.
Mindez 2014 nyár elején történt. Azóta sok idő telt el, azonban a szerelem ez iránt a sport iránt változatlan, sőt! Azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy mindenen túlmutatóan szenzációs érzés, határtalan szabadság a felhők között a madarakkal repülni és fentről szemlélni a tájat, miközben olyan tökéletes összhangban vagyunk saját magunkkal, mint soha máskor. Ilyenkor minden más megszűnik, nincs munkahely, nincsenek számlák, gondok, tervek, csak a repülés. De hisz pontosan tudjátok! 😊
Sokszor repülés közben felnézek a kupolára és szinte hangosan kimondom: Ez hihetetlen! Egy darab „vászon” egy hátizsákban és mi repülnünk vele!
Az évek során több klubban is megfordultam, na nem azért, mert olyan nyughatatlan vagyok, valahogy így alakult. A 2SE után az Airborne-ban voltam, aztán Indiánnál a Solarisban, most pedig a FreeAir-ben. A FreeAir-hez való csatlakozásnak nem tagadom nagy szerepe van a kedvesemnek, Luczy Csabinak, aki ott oktató.
Csabit 2019-ben ismertem meg Lijakban. Szinte már undorítóan romantikus módon egy Lijaki repülés alkalmával ugyanott szálltunk le és a leszállóban, illetve azt követően a buszban beszélgettünk, majd itthon találkoztunk, stb, stb… és azóta együtt repülünk.
Számomra ez azért is nagyon fontos fordulópont, mert mindig is a távrepülés vonzott, de nem volt hozzá igazán partnerem.
Kisebb távokat repültem már Lijakban, de itthon nem igazán.
Csabi, mint tapasztalt oktató és kiváló pilóta nagyon sok itthoni starthelyet mutatott nekem, amin korábban sosem voltam, pedig szenzációs helyek.
Az első távocskámat is egy ilyen helyről, Sárhegyről repültem (32 km). Bevallom ebbe a távrepülésbe belejátszott, hogy látva a leszállót mondtam magamnak, hogy na oda én nem szeretnék leszállni, úgyhogy addig tekerek, hogy ha kell a hegy mögött biztonságos távolságban leszállhassak. Szerencsére ennél tovább adta. 😊
Nagyon érdekes volt megtapasztalni végre az „ésszel” repülést. Figyelni a domborzatot, a felhőket, madarakat és minden mást, ami az emelést adhatja.
Az itthoni starthelyek szinte mindegyikén megfordultunk már, azonban nekem személy szerint Szársomlyó a kedvencem. Jó a starthely, a mászásba sem kell belehalni, nincsenek légterek így szabadon repülhetünk nagyobb távokat, illetve nagyon kedvesek a helyi pilóták. 😊
Valószínűleg azért is a kedvencem, mert onnan az első repülésemkor 106 km-t repültem. Ez volt az első 100 km-es repülésem, illetve ez volt az első nagyobb repülésem. Ezt a távot egyedül repültem, így nagyon büszke vagyok rá és örök élmény marad.
Szársomlyón kívül dobogós még Jakabhegy na és Csobánc, már csak a látvány miatt is, valamint Nyikomot is kedvelem, bár hozzáteszem, csak azóta mióta onnan sikerült az eddigi leghosszabb 129 km-es távot repülnöm. Előtte kétszer nagyon rövid időn belül a leszállóban kötöttem ki egyszer pedig fenn csücsültem egy fán.
Emlékezetes repüléseim közé tartozik a Balcsi átrepülése, illetve mikor Budapestről lerepültünk Siófokig. (124 km)
Ez régi álmom volt és szuper, hogy sikerült megvalósítani. Hárman repültünk Óbudáról, Csabi, Erdős Tomi és én. Kalandos volt, de mikor végül megláttam a Balatont és már tudtam, hogy elérünk odáig az hihetetlenül szuper érzés volt.
Másik régi vágyam, hogy Szársomlyóról elérjünk a Balatonig, vagy akár át is repüljük. Már sokszor eljutottunk a közelébe, de pár kilométer mindig hiányzott, így a Balcsiparton leszállós repülés még várat magára.
Ami a Tolmini távrepülést illeti, nem is sejtettem, hogy rekord lesz. Megvallom én nem igazán szoktam ezekkel foglalkozni. Csabi az, aki figyelemmel kíséri ezeket a dolgokat. Aznap így nem is volt tervben, hogy rekordot repülünk.
A terv az volt, hogy próbáljunk meg elrepülni Tolminból Medunoig. Tudom… én is csak mosolyogtam, de ez volt a terv.
Kettőnk közül Csabi a tervezős, így ezt az érdemet semmiképpen nem akarom elvenni tőle. Én alapvetően „csak” repülök. Mindig úgy vagyok vele, hogy majd odafenn meglátjuk.
Ráadásul, ha megterveztünk eddig egy repülést, azt tuti nem jött össze és akkor repültünk nagyokat amikor csak úgy nekivágtunk.
Szóval a tervezésben Csabi a profi. Én meteóban az alapokkal tisztában vagyok, el tudom dönteni merről fúj a szél, milyen erősségű, később mi várható, lesz-e csapadék, de mások repülésének tanulmányozása, vagy az adott hely termiktérképének nézegetése egyáltalán nem vall rám. Ezekben Csabi szokott elmélyülni. A meteóhoz alapvetően az ismert oldalakat nézzük, Windy, Meteoblue, Windguru, Időkép, Holfuy, stb.
Szóval visszatérve a tolmini repülésre megnéztük, hogy aznap milyen szél várható és elhatároztuk, hogy elindulunk Meduno felé.
Kb. 2 hónappal korábban Aviano-ból repültünk Gemona-ig (72 km), ami szuper élmény volt. Tolminból már többször elrepültünk Gemonáig és vissza, de Gemona után a Po síkságnak még egyszer sem vágtunk neki.
Mikor Avianoból repültünk Gemonáig nagyon érdekes volt a síkság másik oldalról látni a hatalmas hegyet, ahol vissza szoktunk fordulni Tolminba. Akkor sajnos nem sikerült felkapaszkodni rá, gondoltuk majd most visszafelé megcsináljuk.
Szóval Tolminban éppen verseny volt, ezért figyelve az időjárást arra jutottunk, hogy már adja az idő így még a versenyzők előtt elindulunk, hogy ne csússzunk meg nagyon az indulással. A FeeAir csapatából másik két pilóta is csatlakozott hozzánk (Kosiczky Feri és Tüske Zsolt) így velük és Csabival négyesben repültünk.
Elindulva az Alpokban szokásos rázós, dobálós, kapaszkodós Tolmini időben repültünk. Szépen haladtunk hegygerincről helygerincre, míg végül ismét elénk tárult a „visszaforduló pont”, a hatalmas síkság.
Rádióztunk, hogy hogyan tovább? Feri és Zsolt a visszafordulás mellett döntöttek, és Csabi is ezen az állásponton volt, tekintve, hogy már régóta kissé szembeszélben, nehezen haladtunk, így kétséges volt, hogy átérünk-e egyáltalán, illetve utána hogyan tudunk haladni. Viszont én arra gondoltam, hogy azt az utat már ismerjük. Tolminból Gemonáig már számtalanszor elrepültünk. Az is egy nagyon szép és kalandos repülés (oda vissza kb. 100 km), de nem akarom ismét azt választani. Aki nem mer, nem nyer! Vágjunk neki a völgynek! Zsolték visszafordultak és mi Csabival belevágtunk.
Ehhez hozzá tartozik, hogy tekintve, hogy kis méretű ernyővel repülök a szembeszeles repülés nem igazán megy, nehezen halad az ernyő, ezért mindig jól meg kell fontolnom, hogy belevágjak-e egy ilyen repülésbe. Viszont ennél a repülésnél szerencsémre Indián jóvoltából egy Chili5-öt próbáltam éppen, ami látványosan jól haladt szembeszélben is, így arra gondoltam próbáljuk meg!
A jó kis ernyő ellenére azonban csak a hegy dereka alá tudtunk megérkezni, így az volt az első gondolatom, hogy „Nah ennyit a kalandozásról.”
Már épp rádióztam Csabinak, hogy 3-as süllyedésben vagyok és ha így megy tovább akkor ki kell fordulnom, hogy elérjek egy leszállót, de Csabi mondta, hogy tartsak ki még egy kicsit. És igaza lett! Pár másodperc múlva megszólalt a várva várt vékony kis csipogó hang.
Nagyon kis emeléssel nagy szembeszélben szépen lassan kezdtünk felkúszni a hegyen. Bevallom őszintén én nagyon szeretem ezt a felkapaszkodósdit. Nagyon szeretek nyolcasozva közel a hegyhez, a hegy oldalán felkapaszkodni, szépen méterről-méterre. Nagyon élvezem az érzést, ahogy az áramlat húzza az ernyő szárnyát és látom ahogy nő alattam a magasság és minden körrel egyre magasabb pontján fordulok a hegynek.
Aztán ahogy elértük a hegy szél felőli oldalát erősödött az emelés, így ki tudtunk annyira emelkedni, hogy elindulhassunk a következő gerincre. Sajnos az erős szembeszél miatt a szuper kis ernyő ellenére nagyon nehézkesen haladtunk, így azt láttuk, hogy Medunóig biztosan nem tudunk ilyen körülmények között eljutni. Hátra átvághattunk volna a hegyen, illetve az azt követő völgyön, de nem volt elég magasságunk, illetve nem láttunk leszállót, így úgy ítéltük meg, hogy nem lenne biztonságos. Visszafordultunk.
Addigra már annyira megsüllyedtünk az erős szembeszélben, hogy ki kellett mennünk a hegy mellől, hogy ha szükséges biztonságosan le tudjunk szállni.
És ekkor jött az a pillanat, hogy semmi emelés. Süllyedtünk és süllyedtünk és már meg is beszéltük, hogy hova fogunk leszállni. 170 méteren voltunk a folyómeder felett, ahol megint megszólalt a várva várt hangocska. Végül ezt a nagyon halvány termikecskét elkezdtük tekerni. Közben az járt a fejemben, hogy ha nem sikerül kitekerni, akkor az erős szél elsodor a kiszemelt leszállótól és az után jó eséllyel csak a folyómederbe tudok leszállni. De egy életem egy halálom elengedtem a leszállót és a vékony kis hangra koncentráltam.
Végül kicentíroztuk a termiket és visszaemelkedtünk vele a következő hegyre. Azon sikerült annyira kitekerni, hogy nekivágjunk visszafelé a völgynek.
A Gemonai hegy derekához értünk vissza, ahol a lejtőszéllel ismét nyolcasozva szorosan a hegyre tapadva, néha beletekerve sikerült felkapaszkodni a hegyre. Határtalan nagy boldogság volt, amikor már láttam, hogy sikerülni fog felkapaszkodni és kiemelkedni és megkezdhetjük az utat visszafelé.
Ilyenkor a visszafelé út már örömrepülés. Addigra már megszoktuk a dobálást és szépen suhantunk visszafelé. A visszaútban mindig a Kobaridi völgy átrepülése kérdéses. A Stoll gerincnek az a vége ellaposodik és viszonylag nagy távolságot kell relatív alacsonyról átrepülni álltalában emelés nélkül. A völgy közepén a „dobbantónak” nevezett kis hegyecske szokott segíteni, ha szerencsénk van.
A visszaúton azon gondolkodtam, hogy azt a részt hogyan úszhatnánk meg, így mondtam Csabinak, hogy ugrassunk át a hátsó gerincre. A hátsó gerinc magasabban fut visszafelé, így azon utazva nem kell a völggyel megküzdeni, vagy ha úgy alakul, akkor magasabbról indulva vághatunk át egy részén.
Nekivágtunk. 4-es süllyedés. A hátsó gerinc feléhez értünk át és megláttam, hogy az egyik lefutó gerinc dűznijében mozognak a fák. Rádióztam Csabinak, hogy oda érkezzünk. És adta is! Itt ismét jött a jól bevált nyolcasozva felmászás. Kiemelkedtünk és mehettünk is tovább.
Ekkor már rádióztam Csabinak, hogy több, mint 100 km-nél tartunk, úgyhogy jó kis repcsi lesz a végén. Csabi nyugtázta.
Megbeszéltük, hogy még vissza repülünk a starthelyig bezárjuk a hurkot, majd elrepülünk a kempingbe leszállni.
Igy is történt és végül a 6 óra 42 perces utazás a Gabrje kemping leszállójában ért véget.
Este mondta Csabi, hogy ez valószínűleg magyar női rekord.
Eddig a legnagyobb elismerés, amiben a siklóernyőzéssel kapcsolatban részem volt, hogy sikerült elérnem 2020-ban, a női kategóriában az MKK 3. helyezését.
Nagyszerű érzés volt az is és most ez a siker is nagyon sokat jelent nekem.
Ugyan nem ezért, nem a verseny miatt repülök, hanem magáért a repülés öröméért, szépségéért, de mindenképpen nagy öröm, ha valami elismerésre méltót sikerül elérnem.
Igazán nagy élmény volt, viszont úgy gondolom nem csak az én érdemem, ennek a távnak a megrepülése, hanem Csabié is. Közösen sikerült! A repülés alatt kölcsönösen támogattuk egymást.
Abban a kivételes szerencsében van részem, hogy úgy tudunk egymással repülni, mint senki mással. Figyelünk egymásra, érezzük, értjük egymást.
Szóval az érdem közös és most az a cél, hogy a magyar férfi hurok rekordot is megdöntsük, hogy Csabinak is kijusson a dicsőségből! 😊
A repülés során használt felszereléseim:
- Ernyő: Skywal Chili5
- Beülő: Ozon ozium 2
- Varió: FlyMaster (nem GPS-es)
- Repülés közben használt alkalmazás: XC
